2020.09.05-re tűztük ki Tímeával az időpontot, hogy teljesítsük ezt a kéktúra szakaszt. Hogy miért pont ezt? Nekem a sok szakasz közül, ami még teljesítésre várakozik ez volt a legszimpatikusabb. Tímeának pedig úgy gondoltam, hogy méltó útvonal lesz a vadonatúj pecsételőfüzetének a felavatásához, az első pecsétek megszerzéséhez.
Szombaton reggel negyed 7-kor beültünk hát az autóba, s megkezdődött az aznapi nagy kaland. Fél 8 előtt már feltűnt előttünk Sümeg vára, ami nekem ugyanolyan csoda kategóriába tartozik, mint az Esterházy-kastély Fertődön. Mindig ámulattal csodálkozom, ha meglátom őket.
8 órakor indult a buszunk tovább Zalaszántóra, addig volt néhány percünk az autóbusz-állomás közelében lévő boltokban beszerezni a még hiányzó elemózsiát.
14 percig utaztunk, míg megérkeztünk Zalaszántó Ádám utcái megállójához, ahonnan visszafele kellett elindulnunk ahhoz, hogy megtaláljuk a szakasz első pecsételőhelyét, a Tátika presszót. Aztán történelmi pillanat következett, Tímea megtette első pecsétvételezését.
Amikor az én pecsétem következett, ránéztem a “múltkori” zalaszántói pecsétemre: 2016.08.10. Több, mint 4 év telt el azóta, de mintha csak tegnap teljesítettem volna a Zalaszántó-Keszthely szakaszt.
Pecsételés után ettünk egy kis reggelit, összeszedtük magunkat és indultunk is a nagy útra. A presszót elhagyva néhány méter múlva már balra is kellett fordulnunk, ahol meg is kezdődött a szemet gyönyörködtető látnivalók sorozata. Fényképezőnk állandóan kattogott, de nem csak itt, hanem szinte végig az utunk során.
Mindjárt ott volt a Kotsy malom, amelynek helyén korai leírások szerint már a török idők alatt is vízimalom állt. Most a koronavírus miatt zárva volt, így nem tudtuk megnézni. Továbbhaladva mindjárt át is keltünk a Kovácsi-patak hídján, majd az Ádám utca házai között kezdtük meg az emelkedést a Derékhegyre.
Szőlők és gyümölcsösök között sétálva pillantottuk meg a szőlőskertek és szőlősgazdák védőszentjének tiszteletére 1914-ben állított Szent Donát hegyi kápolnát. A kápolna mellől lenyűgöző kilátás nyílik a környező dombokra, hegyekre.
Itt jó pár percet eltöltöttünk a bámészkodással. Nem lehetett betelni a látnivalóval, a csenddel és a nyugalommal. Talán ez a hely már mentális felkészítője volt következő állomásunknak, a Béke Sztúpának.
A kápolnától kb. 1-1,5km-re jobbra fordultunk, ahol a kék jelzés bevezetett minket az erdőbe. Kicsit beljebb érve egy autóparkolóhoz érkeztünk, ahonnan a fák között már látszottak az ajándékbolt színes árui: a jellegzetes, színes buddhista imazászlók, ágytakarók és füstölőillat csapta meg orrunkat. Mikor odaértünk az ajándékbolthoz az eladó megkérdezett minket, hogy kéktúrázunk-e, mert náluk kaphatunk egy plusz pecsétet a füzetünkbe. Természetesen begyűjtöttük ezt a pecsétet is. Mielőtt elindultunk volna a Sztúpa felé, még egy rövid ismertetőt is kaptunk az eladó hölgytől a ránk váró buddhista építmény jelentőségéről, jelentéséről és még egy füstölőt is a kezünkbe nyomott. Így indultunk az építmény felé, ami a békét, a boldogságot, és a megvilágosodást képviseli. Először a buddhista imaház mellett haladtunk el, aztán értünk a hófehér építményhez. Minden szintjén mentünk egy kört az óra járásával megegyező irányba és közben gondoltuk, mormoltuk, mantráztuk jókívánságainkat, kéréseinket, vágyainkat. A harmadik szinten található imamalmokat megforgattuk, hogy ezáltal szórjunk jókívánságokat az egész világra. Aztán kicsit megpihentünk Sztúpa körül zsinórokra felfüggesztett színes imazászlók alatt, amiket lenget a szél és a hit szerint a rajta lévő imát és áldást így viszi szerte a világban. Egy táblán ezt is olvashatjuk:
“Sugározzon ez a Béke-sztúpa innét az Emberi Jogok Parkjából, mindent átható békeszerető gondolkodást az egész világba!”
Filozófikus hangulatban indultunk tovább és leszögeztük, hogy a hit földi életünk elengedhetetlen része kell hogy legyen. Hogy ki miben hisz, azt saját maga dönti el: sorsban, szerencsében, véletlenekben, lottó ötösben, Istenben, Buddhában, csillagok állásában, népi hiedelmekben, babonákban. A legfontosabb szerintem, hogy higgyünk saját magunkban, képességeinkben, tudásunkban, szépségünkben, ötleteinkben, megérzéseinkben.
Gondolatmenetünket a meditációs központ nagy faajtójának kinyitása szakította félbe. :
Ámulatból ámulatba esések után igyekeztünk visszatalálni a kék jelzésre és folytatni utunkat. Természetesen a fényképezőket most sem tudtuk zsebre tenni. Folyamatosan “jöttek szembe” a gyönyörűségek, hiszen hazánk egyik legváltozatosabb élővilágú vidékén jártunk. Barangolásunkat bükkösök és tölgyesek kísérték váltakozva, telis-tele számunkra ismert és ismeretlen gombákkal, virágokkal. Utunkat nagyobb tisztások is szegélyezték.
Egy ilyen tisztáson leereszkedve értük el a főutat, ahol reggel busszal már közlekedtünk. Átkeltünk a szemközti oldalra és elballagtunk a Hidegkúti-major házai előtt, ahol tábla jelezte, hogy Zalaszántó 3km-re van tőlünk, mi pedig már bandukoltunk 12km-t. Balra fordulva követtük a kék jelzést, majd nemsokára meg is kezdtük az emelkedést a Keszthelyi-hegység 413 méter magas bazalthegyén álló vár felé. A Hidegkúti-majortól kb. 3km-re található pazarul kiépített pihenőhelynél letértünk a kék jelzésről és egyenesen folytattunk tovább az emelkedést egészen Tátika váráig, ahonnan aztán a kilátás igazán megérte a több, mint 1,5km-es kitérőt. Északra láthattuk a Sümegi vár dombját, délre pedig a Keszthelyi-hegység vonulatai tárultak elénk, közte pedig megcsillant a Balaton vize is. Balra fordulva feltűnt a Badacsony és a Szent György-hegy is.
Órákat tudtunk volna itt pihenni és csodálni a kilátást, de folytatni kellett utunkat, hiszen még 10 km-t kellett gyalogolnunk az autónkig. Így hát elindultunk lefelé. Utunkat ugyanúgy, mint felfelé is és a várnál is gyíkok futkározása kísérte. Sehol nem láttam mostanában annyi gyíkot szaladgálni, mint ezen a rövid szakaszon.
A pihenőhöz visszaérkezve, balra folytattuk utunkat, ami bevezetett minket az ősbükkös területére, ahol a kidőlt fák között kanyarogtunk egy kitaposott keskeny kis úton és itt is fotóztunk pár gombafajtát.
Szebike-völgyén keresztül ereszkedtünk le és tartottunk a következő pecsételő hely felé. Arra már pontosan nem emlékszem, hogy hol tértünk rá az aszfalt útra, de jó pár kilométert gyalogoltunk rajta mire elérkeztünk a vadászházhoz, legalábbis mi azt hittük. Kerestük a pecsétet, de nem találtuk. Ettünk, ittunk, hátha eszünkbe jut valami okos dolog, arra a kérdésre, hogy hol lehet a pecsét. Térerőnk nem volt. De szerencsére éppen jött egy fiatal pár, akiknél volt leírás és abból kiderült, hogy a pecsét a vadászház kerítésén van. De ennek a háznak nem volt kerítése. Ebből arra következtettünk, hogy ez még nem is a vadászház. Keresgélve indultunk tovább. Majd egy kicsit távolabb megpillantottuk a vadászházat. De közben felfedeztük a Sarvaly-forrást is és tettünk hozzá egy kis kitérőt. A forrás körül kiépített pihenőhely van padokkal, asztalokkal, szalonnasütő helyekkel. A forrás közelében található a középkori Sarvaly község romja is. A hajdani kis település az 1530-as években elpusztult, maradványa (Templom-sűrű) a vaddisznós kerten belül van, csak erdész szakember kíséretével látogatható.
A forrás megtekintése után visszatértünk a kék jelzésre és az út szélén magasodó gesztenye fák alatt értünk a Sarvaly vadászházhoz, ahol megszereztük a mai nap 3. és egyben utolsó pecsétjét. Itt annyira örültem, hogy megvan a vadászház, hogy fotózni azt elfelejtettem. Csak a hozzávezető utat örökítettem meg.
A vadászháztól egy nyílegyenes úton indultunk el és sajnos nemsokára ki is értünk az erdőből. A sümegprágai elágazásnál jobbra fordultunk és ezután már egy napsütötte kavicsos úton közeledtünk Sümeg felé. Visszatekintve vettünk búcsút a magunk mögött hagyott hegyvonulatoktól és az egész nap árnyékot adó fáktól. Előrenézve viszont már a Sümegi vár vonzotta a tekintetünket. Közben elhaladtunk a bazaltbánya vasútállomása mellett, majd kereszteztük is a síneket. Ezután az őskori kovabánya területe következett, ahol geológiai bemutatóhelyet hoztak létre és az emberiség történetének egy fontos, 4-5 ezer éves emlékét ismerhetjük meg közelebbről. A bánya azonban jelenleg sajnos zárva tart, a táblák lepusztult állapotban vannak, a kiállított kövek egy részét ellopták, és a feltáró gödör falai sem igazán biztonságosak. A terület el van kerítve, s bár be lehet menni, kizárólag saját felelősségre látogatható!
Innen hamarosan beértünk Sümegre. Az autóhoz közeledve megbeszéltük, hogy megérdemlünk egy kétgombócos fagyit, hiszen a mai napra kitűzött tervet teljes mértékben teljesítettük. Elértük a célt és közben hittünk, mentünk, láttunk, elfáradtunk, visszamennénk… 🙂
Több kép:
Ha tetszett a leírás, olvasd el a többi bejegyzést is! 🙂
