Kinéztem magamnak a november 27-én megrendezésre kerülő Tanúhegyek nyomában elnevezésű teljesítménytúrát és mivel az egyik kis kört már évekkel ezelőtt teljesítettem, úgy gondoltam, hogy most megpróbálkozom a 42 km-es távval, ami 1600 m-es szintemelkedésével kicsit elrettentőnek látszott. Ezért elhatároztam, hogy próbaképpen elindulok a Bakonyban megrendezésre kerülő, Vezérünk a Bátorság elnevezésű teljesítménytúra 40 km-es távján, ami a 1325 m-es szintemelkedésével jó edzésnek tűnt. Nagy szerencsémre ez ellen túratársamnak, Irénnek, akinek nagy gyakorlata van már az ilyen hosszú és ennél hosszabb túrák teljesítésében, sem volt semmi kifogása.
Hajnali negyed 6-os indulás után már 7 óra előtt megérkeztünk Bakonybélbe a Pikoló vendéglőbe, ahol a szervezőktől meg is kaptuk útvonalunkról a térképet, leírást, ellenőrzőpontok helyét, valamint az esetleges energiaszint csökkenés pótlására egy Sport szeletet.
Gyors szerelvényigazítás után útnak is indultunk. A vendéglőből balra fordulva kicsit gyalogoltunk Bakonybél fő utcáján, majd a Szent Mauríciusz Monostor előtt, persze fotózás után, balra fordultunk. A monostor látogató részlegében betekintést nyerhetnek a látogatók az ezeréves bakonybéli bencés szerzetesség hagyományaiba, a most itt élő szerzetesek hétköznapjaiba.
Balra fordulás után Irén futásnak iramodott. Húha, gondoltam magamban. Aztán bízva rutinjában, próbáltam felvenni vele a ritmust. Tudtam, hogy 10 óra alatt illik teljesíteni a túrát, na meg a futás egy kis bemelegedésre is jó volt, hiszen a hőmérséklet nem volt túl magas. Szerencsére hamarosan előbújt a falut körülölelő hegyes-dombos táj és megálltunk fotózni. Fél 8-kor már a falutól nem messze található Szent-kút felé bandukoltunk, ahol a hagyomány szerint a béli monostort alapító Szent Günther és a később vértanúhalált halt Szent Gellért is e hely közelében töltött remeteségben néhány évet.
A Szent-kút után a Szömörkei-völgyön keresztül közelítettük meg a Fehérkő-árok kalandregényes világát. Itt rengeteg keresztben bedőlt fa lassított minket, amiket ki kellett kerülnünk, átlépnünk, vagy épp átbújnunk alatta. És a látvány miatt is többször megálltunk, bámészkodtunk, fotóztunk. Megcsodáltuk a Fehér-követ és a Szökrényes-követ is.
Az árokból a Középső-Hajag csúcsa felé kezdtünk kaptatni, de nem kellett a csúcsig követnünk a sárga jelzést, hanem a jobbról bejövő piros jelzésen balra fordultunk. Mindjárt ott találtuk az első ellenőrző pontot, a Szovjet pilóták emlékművét. Itt zuhant le egyszerre három MiG-21 vadászgép szovjet pilótákkal 1973.09.22-én.
Itt kisebb csoportosulással találkoztunk. Túratársaink is megálltak lejegyzetelni az ellenőrzőszámot, meg szusszanni egy kicsit. Én is kimelegedtem az emelkedőn. Levetettem az egyik pulcsim, ittam is, aztán indultunk tovább. Kicsivel több, mint 1 km múlva kell keresnünk a következő ellenőrző pontot, a magyar pilóta emlékművét. Csak 5 m szintemelkedést írt az itiner erre a szakaszra. Éreztük is a megkönnyebbülést az előbbi kaptatóhoz képest és kihasználtuk a sík terep nyújtotta segítséget, futásnak eredtünk.
A magyar pilóta, aki 1968.11.19-én halt itt hősi halált, sírjától gyönyörű és egyben ijesztő kilátás nyílt számomra a még előttünk álló útra. Szemben láttuk a Kőris-hegyet, rajta a radarállomás gömbjét. Oda megyünk és onnan még vissza is kell jutnunk Bakonybélbe. Eddig 9 km-t és 366 m szintemelkedést tudhattunk a hátunk mögött. Innen a Mester-Hajag oldalában, a Dornyai Béla emlékúton ballagva értünk vissza a Szömörkei-völgybe, majd a Szent-kúthoz, így már lejártuk a sas egyik szárnyát. A térképre ránézve ugyanis megállapítottuk, hogy a mai túra útvonala egy sast formáz.
A kútnál, a kápolna tövében árnyékos helyet találva kicsit megpihentünk. Ettünk, ittunk, cipőt igazítottunk, majd a kápolna mögött rögtön intenzív emelkedésbe kezdtünk a Csúcs-hegyre és ezzel megkezdtük a sas testének megrajzolását az útvonalrögzítőn.
A Csúcs-hegy tisztásáról már valamivel közelebbinek tűnt a radarállomás, de még volt előttünk bőven táv is és szint is. A zöld jelzésen indultunk tovább, lejtős részeken kocogva érkeztünk meg a Kerteskői-szurdok misztikus, mesevilágához. A szurdokot a Gerence-patak vájta a Bakony mészkőszikláiba. Köveken, nagyobb szikladarabokon, kidőlt fákon lépdelve, mászva jártuk végig a helyenként 40 m magas sziklafalakkal szegélyzett kb. 300 m hosszú szurdokot.
A szurdok végén át kellett kelnünk a patakon, majd a zöld háromszögön felkaptattunk a szurdok felett magasodó egyik sziklára, ott volt ugyanis a következő ellenőrzőpontunk, a Judit-forrás. A forrástól hamar lefutottunk, visszakeltünk a patak másik oldalára, majd a zöld háromszögön ereszkedtünk le és egy hatalmas tisztásra érkeztünk meg, ahonnan a piros kereszt jelzésen tértünk be az erdőbe. Úgy tűnt, mintha egy nagyobb hegységünk kicsinyített másán hullámoznánk. Kicsi dombokra fel, kicsi völgyekbe le. Így haladtunk el a Borsó-kút mellett, majd a piros kereszt jelzést lecseréltük a piros körre. Ezt a jelzést elérve értünk el Bakonybél-Somhegypuszta határát. Kereszteztük a Bakonybélt Zirccel összekötő főútvonalat, kicsit még haladtunk a piros kör jelzésen, majd váltottunk a sárga körre. Itt érintettük az Árpád-kutat, majd megérkeztünk a Száraz-Gerencénél kijelölt ellenőrzőpontunkhoz. Ez egy csomópont. Idáig megrajzoltuk sasmadarunk testét. Innen megyünk fel az Országos Kéktúra jelzésén a Kőris-hegyre, s majd ide térünk onnan vissza egy másik útvonalon, akkor már készen lesz a sas másik szárnya is.
De ne szaladjunk ennyire előre. Az OKT útba igazító tábláján láthattuk, hogy a Kőris-hegy innen 6,2 km, 409 m szintemelkedés, 2 óra menetidő. Azért erre fel kellett készülni. Ettem egy banánt, ittam, derekamra kötött pulcsim elraktam a hátizsákomba, aztán hátunk mögött már 24 km-rel és 714 m szintemelkedéssel megkezdtük a menetelést felfelé. Már jó ideje küzdöttük le a magasságot, amikor ránéztem a gps-re. Még csak harmadánál tartottunk a távnak. Aztán Irén is kíváncsi volt, hogy mikor érünk már fel, de még csak az út felét tettük meg. Jobbnak látta, ha bedob egy csokit energiaszintjének emelése érdekében. Amikor elérkeztünk az utunkon keresztben fekvő fához, ami épp egy kaptató közepére gondolta kidőlni magát, már tudtam, hogy nincs sok hátra a csúcsig. Mikor odaértünk a radar gömbje alá, legszívesebben megöleltem volna, úgy örültem neki. Innen már tényleg csak pár lépés egy rövid kaptatón és már ott is voltunk a Bakony legmagasabb pontján (709 m), a Kőris-hegyi Vajda Péter kilátó lábánál. Másfél óra alatt sikerült teljesítenünk a távot. Örömünkben “felfutottunk” a kilátóba, gyönyörködtünk a kilátásban, felfedezni véltük a Pannonhalmi Apátság épületét, fotóztunk és már indultunk is lefelé, majd nagy nehezen rátalálva a számunkra megfelelő jelzésre, megkezdtük a leereszkedést.
Nem sokat haladtunk és máris egy újabb érdekességbe botlottunk. A Bakony legmagasabban nyíló barlangja, az Ördög-lik előtt találtuk magunkat, ami jelenlegi ismereteink szerint 48 m hosszú és 36 m mély. Érdekessége miatt is nehéz volt megválni ettől a képződménytől, de a szemünk elé táruló látvány miatt is nehéz volt az indulás. Előttünk ugyanis egy feneketlennek tűnő nagy mélység, a Márvány-völgy tátongott. Meg kellett gondolni, hogy pipilépésben, vagy netán a hátsónkon lecsúszva lenne-e esetleg jobb leereszkedni. Aztán az arany középutat választottuk. Néhol óvatos, tapogatózó léptekkel, néhol ráhagyva magunkat a gravitációra érkeztünk meg a völgy aljára. Az 1700-as évek végétől kezdték fejteni itt a hegyi márványhoz nagyon hasonló mintázatú dachsteini mészkövet a pápai Eszterházy uradalom számára. Jellegzetes rózsaszínű, kemény köveiből faragták a pápai kastély előtti barokk oroszlánokat és még számos, az uradalom által építtetett korabeli templom és kastély igényes faragványait.
A völgyből kiértünk az aszfaltútra, ahonnan aztán jobbra fordultunk egy fiatalos erdőbe. Onnan kiérve némi navigáció egyeztetés után a halomsírok mellett elhaladva értünk következő ellenőrzőpontunkhoz a Tekeres-kúti ároknál.
Tekeres-kút közelében elterülő Százhalom a maga 226 halomsírjával Közép-Európa egyik legnagyobb ismert sírmezeje. A legnagyobb sírok 20-30 m, a kisebbek 5-16 m átmérőjűek. Magasságuk 1-3 m. Keletkezési idejük Kr.e. 1200 körülre tehető. Halottaik máglyán elégetett hamvait urnákba helyezték, mellé ékszert, fegyvert, agyagedényeket tettek, fölé földből vagy kőből halmot építettek.
Az ellenőrzőponttól több, mint 5 km kellett aszfaltoznunk a következő, az itiner szerint a tönkölösi elágazásnál lévő, ellenőrzőpontig. Bár gyönyörű sziklafalak között kanyarog ez az út, mégis elég monotonnak tűnt. Haladási sebességünk szinte összes lehetőségét kipróbáltuk. Kocogtunk, sétáltunk, mentünk, trappoltunk, futottunk, én még vonszoltam is magam. Utunk során visszaérkeztünk a Száraz-Gerencénél lévő ellenőrzőpontunkhoz, így elkészültünk a sasmadarunk másik szárnyával is és megkezdtük a fejének a rajzolását.
A Tönkölösi-elágazásnál egy túrázó csoport tett-vett egy kisbusz körül. Épp akkor érkeztek meg a túrázásból és készülődtek a hazautazáshoz. Melléjük érve annyira szívélyesen invitáltak minket egy italra, hogy nem utasíthattuk vissza a kedvességüket. Közben elmesélték, hogy Budapestről érkeztek, túráztak kb. 20 km-t és most készülődnek haza indulni. De sokat nem időzhettünk, hiszen igaz, hogy már visszatértünk Bakonybélbe, de mielőtt még visszaérkezhetünk volna a kiindulási pontunkhoz, a Pikoló vendéglőhöz, még kaptunk egy csavart a szervezőtől. Még kellett tennünk egy 4,5 km-es kitérőt 130 m szintemelkedéssel. A Hideg-völgynél kihelyezett ellenőrzőpontot nagyobb részben szintén aszfaltúton értük el, ahol már ránk is sötétedett. Onnan pedig már egy kellemesen ereszkedő mélyúton, amiről leginkább a Kőszegi-hegységben található Ördögárok jut eszembe, érkeztünk vissza a faluba. Innen balra fordulva értünk vissza az apátsághoz, ami épp 17 órát harangozta. Tudatva ezzel, hogy hacsak pár perccel is, de sikerül a túrát a 10 órás szintidő alatt teljesíteni.
Visszaérkezve a vendéglőbe (a sas leszállt) már várt ránk a teljesítményünket igazoló emléklap és a kitűző, valamint kaptunk 500 Ft-os kupont is, amit leginkább az út alatt vesztett folyadék pótlására használtunk fel.
Büszkeséggel töltött el, hogy sikerült teljesítenem ezt a túrát a hosszúságával és a szintemelkedésével együtt. Köszönet ezért a szervezőnek is (köszi Imre és Viktor), hogy ilyen sok látnivalót sikerült felfűzni egymás után, így kevés időt tudtunk fáradtságunkkal foglalkozni. És köszönet Irénnek is, aki türelmével és húzóerejével ösztönzött a haladásra és a határaim felismerésére. Most már biztos voltam benne, hogy a jövő szombati Tanúhegyek nyomában elnevezésű túrán is kipróbálom magam, aminek távja kb. megegyező a mai túráéval, szintemelkedése viszont 300 m-rel veszi jobban igénybe kitartásomat.
(U.i.: A Tanúhegyek nyomában teljesítménytúrán sajnos a pénteki zord időjárás miatt nem vettem részt. Így a “feszítem a határt” még várat magára. Remélem nem sokáig!)
Forrás: bakonybel.hu
Több kép:
