Szombaton, nyaralásunk indulási napjára fél 7-re állítottam be az ébresztést. A többi napra ki is kapcsoltam, hiszen az elkövetkező héten nem lesz szükség ébresztőre.
Indulás előtt még egy utolsó roham. ( Nyaralás előtti készülődésünkről itt olvashatsz: http://evasway.hu/keszulodes-az-egyhetes-nyaralasra/ )
Legelőször is a szandálomat keresem elő, aztán míg lefő a kv, becsomagolásra kerülnek az utolsó pillanatra hagyott dolgok is és minden mehet az autóba. Konyha, fürdő, gardrób, hálószoba… A bevásárlólista pedig a zsebembe.
Egy utolsó kismosogatás, kukaürítés, aztán behuppanunk a Masterba és hurrá, megyünk nyaralni. Ilyenkor már elengedem az agyalást, hogy vajon még mit kellett volna hozni, mit hagytunk otthon. Belenyúlok a kézitáskámba. Megnyugtatom magam, hogy a pénztárcám megvan. Remélhetőleg benne a bankkártyám mellett sok pénz + egy ötezres. 😀
Hátradőlök az anyósülésen és átadom magam a nagy vakációnak.
Útközben rengeteg túrás emlék jutott eszembe. Sárvár környékén a kéktúrák, de még a sitkei rockfesztivál is. Mindjárt megcsodálhatom a sümegi várat is gondoltam magamban, de nem mentünk el addig. Lefordultunk Keléd felé. Sebaj, áthaladunk Vindornyaszőlősön, ahol kőről-kőre jártunk a Keszthelyi-hegységben, megpillanthattuk a Balatont, majd annak északi oldalát, ahol már jártunk a tanúhegyek nyomában (is), a déli oldalon pedig Fonyód jellegzetes púpjait, ahol tavaly bicajoztunk a Petőházi Karikatúra lelkes csapatával. Aztán egyszerre Kéthelyen voltunk, innen már csak pár km volt a Marcali Tesco. Nagy nehezen kiszálltunk a kocsiból, előkerestük a bevásárló listát, beszereztük a felírt dolgokat, megreggeliztünk és indultunk is tovább. Következett Nagybajom úgy Lábod körül, minekutána indulástól számítva 4 és fél óra múlva érkeztünk meg a Merenyei-horgásztóhoz. A büfénél kellett bejelentkezni, ahol eléggé nagy volt a nyüzsgés. Autók, lakókocsik sorakoztak az út mellett, horgászok várakoztak a be-, illetve kijelentkezésre. Itt van a fürdő is és itt lehet vizet vételezni, szóval elég nagy volt itt a mozgolódás. A mi horgászállásunk szerencsére a tó egy csendes szegletében helyezkedett el.
Mikor kiszálltunk, gyönyörű kilátás és tömény bodzaillat fogadott minket. Parányi faházunk arra várt, hogy birtokba vegyük.
A tó aljzatának letapogatása után botok a tuti csalival felszerelve bekerültek a vízbe, aztán megkezdődött a várakozás. Közben előkerültek a székek, asztalok, rádió, gázfőző, hálózsákok… Lassan belaktuk a horgászállást, megettük a magunkkal hozott ebédet, illetve vacsorát, miközben már azon morfondíroztunk, hogy reggelire milyen finom tojásrántottát fogunk készíteni. Sokáig nem kellett rajta gondolkozni, mert a teflonserpenyőt azt sajnos otthon felejtettem. Jaj, pedig hányszor eszembe jutott a héten…Nem baj, majd megsütjük a tárcsán. Nem sokáig bánkódtunk. Megvártuk a naplementét, aztán aludni mentünk. Éjjel fél 12-kor ébresztett minket a kapásjelző pittyegése. Igaz, pár pillanat kellett hozzá, mire tudatosult bennünk, hogy hol is vagyunk és mi pittyeg, de végül is sikerült az 5 kg-os zsákmányt megszákolni, lemérni és visszaengedni.
Hajnali 6 óra körül volt a következő kapás, aztán hosszú reggeli pihenés következett. Dél körül kezdtünk neki az ebéd/vacsora készítésének. Sertés pörkölt lesz, kenyérrel, gyöngyhagymával. Igaz, a bogrács (is) otthon maradt, de a pörkölt lábosban is nagyon finomra sikeredett.
Délután meglátogattak minket fiatal szomszédaink. Megittuk a welcome drinket, beszélgettünk, ismerkedtünk. Este szalonnát sütöttünk.
Hétfőre én már kirándulást terveztem. Szerettem volna pár túracuccot beszerezni, ezért elhatároztam, hogy elmegyek Pécsre a Nomád túraboltba. Készülődés közben vettem észre, hogy a fésű is otthon maradt. De nem azért, mert otthon felejtettem, hiszen eszemben sem volt, hogy fésűt is kell hozni. Sebaj! Szegény asszony vízzel főz. Használtam a tízfogast, még jó, hogy az mindig kéznél van és felcsatoltam a hajamat.
11 órakor indult a vonat a tőlünk 8 km-re lévő nemeskei vasútállomásról. Én már fél 10-kor elindultam a biciklimmel, hogy legyen időm feltérképezni a terepet. Mindjárt az első megállóm Merenyén, bent a faluban a református templomnál volt. Ez az épület ugyanis a térség legizgalmasabb kivitelezésű festett kazettás temploma, állítólag. Sajnos be nem tudtam menni, lakattal volt lezárva.
Tovább hajtottam. A következő falu Nemeske-Görösgal volt. Mindjárt a falu elején észrevettem egy kis kápolnát, körbejártam, lefényképeztem, információs táblát kerestem, de sajnos nem találtam.
Tovább hajtottam. A faluból kiérve erdő mellett kerekeztem végig, mígnem megérkeztem a vasútállomásra. Körbejártam, fotóztam.
Kicsit korán érkeztem, ezért még volt időm továbbkerekezni. A vasútállomás utáni falu is még Nemeske volt. Végig bicajoztam hosszú főutcáján, fotóztam párat, aztán visszatértem az állomásra.
Délben már Pécsen voltam. A túrabolt nem volt messze az állomástól. Már tavasszal a fejembe vettem, hogy belekóstolok a vadkempingezés világába, most ehhez vásároltam pár kelléket. Sátor, derékalj, hálózsák… Aztán mikor ezeket felpakoltam a biciklimre, tényleg úgy néztem ki, mint egy turista. Így hát jó turista módjára kezdtem felkeresni a helyi nevezetességeket. Nem is kellett sokat keresgélnem, 300 méter megtétele után már a Széchenyi téren bámészkodtam. A tér főbb látványosságai a Gázi Kászim pasa dzsámija, a Városháza, a Megyeháza és a Nádor szálló. Illetve nekem ezeket sikerült megtalálni. A dzsámi mellett balra elnézve a Tv-tornyot is észrevettem, ahogy a Misina tetőről figyeli a város életét.
Körbesétáltam a Dzsámit, aztán tovább kerekeztem a pécsi Szent Péter- és Szent Pál-székesegyházhoz. Be is mentem, de sokat nem tudtam bent időzni, mert féltettem a kint hagyott vadiúj felszerelésemet. Kint a templom udvarán is van látnivaló. Itt állnak ugyanis egy árkád alatt a székesegyházat egykor díszítő apostolszobrok.
Már 4 órakor indult vissza a vonatom Nemeskére, ezért lassan el kellet indulnom vissza az állomás felé. Útközben keresnem kellett egy pékséget, kenyeret kellett beszereznem. Így akadtam rá erre a városban parkoló villamosra. 1913-ban indult első útjára a pécsi villamos. Ennek emlékére és tiszteletére a Ferencesek utcájában 2013 óta lakik az új pécsi villamos.
6 óra előtt érkeztem vissza Merenyére a horgásztóhoz. Megvacsoráztunk a gulyáslevesből, aztán csodáltuk a tavat és az eget, amit a lemenő nap most épp rózsaszínre színezett. Közben jöttek mentek a halak is. Volt, amit sikerült megszákolni, de olyan is, ami fárasztás közben leakadt. Súlyuk is szépen növekedett. 5-10-13 kg. A hőn áhított súly az 20 kg fölötti lett volna, de ezeknek is nagyon örültünk. Éjjel is pittyegett…
Kedden reggel a szomszéd izgatott kiabálása ugrasztott ki minket a kempingszékekből.
-Gyertek, segítsetek! Nem tudom kiemelni a halat.
Hát nem csodálkoztam, hogy nem tudta kiemelni. Sikerült fognia egy több, mint 25 kg-os pontyot. Segítettünk mérlegelni, fotózkodtunk, álmélkodtunk, megkértük, hogy küldje ide pontypapáját is, visszaengedtük, ünnepeltünk.
Aztán én útra keltem. Keddre az Országos Kerékpáros Körtúra egy közeli szakaszát néztem ki magamnak Szentlőrinc és Szigetvár között. Ehhez szintén el kellett bicajoznom a nemeskei állomásra, de most már csak Szentlőrincig vonatoztam. Onnan a Királyegyháza-Szentdénes-Rózsafa-Katádfa-Szentegát-Dencsháza apró falvain keresztül kerekeztem Szigetvárra.
A hagyományok szerint Rózsafa határában volt Tinódfalva, amely később elpusztult. Tinódi Lantos Sebestyén szülőhelyét ma is Tinódi dűlőnek nevezik Rózsafán.
Szentefán pedig egy gyönyörű kápolnába botlottam. Az épületet Báró Biedermann Rudolf építtette 1896-ban, a család mauzóleumaként. Különösen impozáns, kupolája a római Szent Péter Bazilika kicsinyített mása. A település a zsidó Biedermann bárói család birtoka volt egészen 1945-ig, aki itt szép kastélyt és vadászházat is épített. A kastély viszonylag jó állapotban maradt fenn, amit annak köszönhet, hogy évtizedekig az állami gazdaság gondnoksága alatt állt. A kastélyt nagy park és erdő veszi körül.
Szigetváron is felkerestem futólag néhány nevezetességet. Nagy nehezen találtam meg a Török Házat, vagy Karavánszerájt, ami az egyetlen épen maradt török lakóház Magyarországon a török hódoltság idejéből. Aztán a Vigadó előtt elkerekezve értem a Zrínyi térre. Itt áll a Szent Rókus Plébániatemplom, amit az 1580 környéken állított Ali Pasa dzsámijából építtek át barokk stílusban. Vele szemben a Városháza előtt található az Oroszlán szobor. A vörös márvány talapzaton álló oroszlán a török félholdas zászlót tapossa. Az oroszlán szimbólum megtalálható Szigetvár címerében is, ahol két oroszlán jelképezi a szultán és Zrínyi harcát és halálát. Innen már egyenes út vezet a várhoz, onnan pedig a gyógyfürdőt is felfedeztem. Szóval itt is el lehetne tölteni pár napot városnézéssel, fürdőzéssel, kirándulásokkal.
A vártól visszakerekeztem az állomásra. Igaz, volt még egy órám az indulásig, de nem volt már kedvem tovább nézelődni. De jó is, hogy így éreztem, mert ahogy beértem az épület árkádja alá, rögtön esni kezdett ez eső. Rövid, de áztató eső volt, mire a vonatom megérkezett már el is állt. Mindeközben Merenyén a tóparton viharos széllel érkezett meg az eső. Ennek leginkább az asztalon hagyott és rosszul visszazárt pálinka látta kárát. Na meg persze mi is.
Ezen a napon is 6 óra körül értem haza. Fiatal szomszédaink holnap hazautaznak, ezért búcsúestet tartottunk, minekutána ezen az éjszakán is meg kellett csillogtatnom szákolási technikámat…
Szerdán a reggeli romeltakarítás közben kisebb pánik tört rám. Vészesen fogyott a pálinkánk. Eszembe jutott a túratáskám, amiben mindig van 3 dl pálinka vészhelyzet esetére. Most már bántam, hogy nem hoztuk magunkkal, mert ez vészhelyzet volt.
Erre a napra egyébként találtam az MTSZ oldalán egy 60 km-es kerékpáros körtúrát, ami érintette Szigetvárt is. Keresztül vezetett Turbékon és Mozsgón is, amik amúgy is tervben is voltak. Valamint érintette Ibafát is, ami szintén megmozgatta a fantáziámat. Így hát ezen indultam el. Ezen a napon is elvonatoztam Szigetvárra és már indultam is Turbék felé. Hamar rá is találtam a Segítő Boldogasszony templomra, ami a közvélekedés szerint az egykori szultáni türbe helyén épült.
Ezen közvélekedést azonban megrengették a 2013-ban kezdődött kutatások, miszerint Szulejmán szultán türbéjének maradványait– a Segítő Szűz Mária-templomtól távolabb, a turbéki-zsibóti szőlőhegyen fedezték fel. A szőlőhegy nekem is útba esett, így gondoltam, majd megkeresem az ásatás helyét. Már a szőlőhegyre feltekerés közben elfáradtam. Ki voltam merülve. De kíváncsiságom hajtott előre. Két kisebb utcába is kitértem, illetve fel a kis hétvégi házak, vagy borospincék között. De sajnos az ásatás helyét nem találtam. Szomorúan és fáradtan tértem vissza a főútra és folytattam a körtúra útját. Persze még mindig felfelé. Szőlőültetvények és pincék között. Ezek már a Dél-Zselic lankái voltak. Előttem elkeserítően emelkedtek, mögöttem viszont csodásan festettek. Megkönnyebbülés volt mikor a dombtetőre érve megérkeztem egy erdei úthoz, ami tudtam, hogy Mozsgóra visz.
Az erdőből kiérve ez a látvány fogadott. Lombos dombok közé ékelődött focipálya. Innen, a Szent-kúttól indul az Ezüsthárs tanösvény, melynek névadója a Zselici vidék jellegzetes és meghatározó fafaja, az ezüsthárs. Az előző napi földes utakon való zötykölődés miatt szkeptikusan álltam ehhez a tanösvényhez. Megnéztem az elejét. Teljesen jó, széles és karbantartott erdei út állt előttem. A fák megvédtek a tűző nap ellen. Ott állva már nem is volt kérdés, hogy ezt az utat választom az ismeretlen aszfalt út helyett. Gyönyörűen hullámoztam a domb lábán, mígnem elértem egy nagy tisztáshoz. Sem tábla, sem jelzés nem mutatta, hogy merre kell átkelni rajta. Gps segítségével botorkáltam át a mezőn, ahol egy traktor épp forgatta a lekaszált füvet. Útjaink keresztezték egymást és gondolom, hogy én mehettem a főúton, mert elsőbbséget kaptam.
A mező másik felén visszatérve a tanösvényre borzalmas útviszonyok fogadtak. Keresztben barázdált út, mély keréknyomok, helyenként derékig érő fű kísérte utamat. Végig tolni kellett a bicajt. Az első adandó alkalomnál kitértem az aszfaltútra. Azon érkeztem meg Almáskeresztúrra. Annyira örültem, hogy beértem a faluba, hogy a tanösvény végét jelentő László-forrást el is felejtettem felkeresni.
Következő állomás Ibafa lesz. Ezzel a gondolattal egyidőben villant be a leírás, amiben azt olvastam, hogy Ibafa zsákfalu, csak egy irányból közelíthető meg aszfaltos úton… És az nem innen lesz. Tehát innen is földes úton fogom folytatni az utamat. Kicsit letörten ugyan, de elindultam a gps-en jelzett úton. A falu szélén a temetőben megtöltöttem vízzel az üvegemet, szóltam pár szót a szemben legelésző teheneknek, aztán hajrá! Az út nemhogy földes volt, de még emelkedett is. Ráadásul a gps beirányított egy derékig érő füves részre. Nah, ezt már biztoshogynem!
Visszafordultam, mondtam a teheneknek, hogy még mindig szépek, aztán visszaérkeztem a faluba. Leültem pihenni, inni, enni, egy kicsit lehiggadni a buszmegállóban és közben arra vártam, hogy meglássak valakit, akitől útba igazítást kérhetek. És lám, kérjél és kapsz. Egy bácsi jelent meg az egyik ház előtt. Mintha keresett volna valamit, vagy valakit, lehet, hogy épp rám várt. Olyan érzésem volt, hogy a gondviselés küldte ki őt az utcára, mondván, hogy járni fog ma erre egy szerencsétlen turista, akinek jól jönne egy kis támogatás.
Gyorsan odakanyartam. Érdeklődtem. Melyik út megyen itt Ibafára?
-Dehát át kell menni a hegyen- mondta, olyan arckifejezéssel, mint aki biztos benne, hogy lehetetlen küldetésen veszek részt.
-Az nem gond, de merre?
A temető felé mutatott.
-Onnan jöttem vissza.
-A temető után felfele kell menni.
-Tudom, onnan jöttem vissza.
-Azt az utat kell végig követni, az elvisz Ibafára. Temető után felmegyek, az erdőből kiérve jobbra megkerülöm a szántóföldet, ott lesz egy vadászles, aztán ha ott feljutok a tetőre, már rálátok Ibafára.
-Szuper, nagyon köszönöm!
Minden jót kívántunk egymásnak, aztán elváltak útjaink. Szószerint.
Elértem a temetőhöz, teheneknek köszöntem, hogy sohaviszontnemlátásra, aztán követtem a bácsi teljesen pontos instrukcióit. Gyalog. Biciklit tolva. Tűző napon. Szakadék szélén.
Miután elhagytam a vadászlest is a napraforgó ültetvény következő sarkán értem egy kis erdőhöz. Végkimerültem. Vadcsapások jöttek ki az erdőből és az erdő szélén ki is volt feküdve a fű. Elő volt készítve a pihenőhelyem. Meg is pihentem 20 percre. Itt értettem meg a bácsi hitetlen tekintetét. Bár a kilátás enyhített a fáradtságomon.
Rövid szusszanás után kezdtem el gondolkozni, hogy feladom ezt a kört és egy rövidebb úton jutok el Szigetvárra. Újratervezés után összeszedelődzködtem, elindultam. Az előttem álló út még mindig emelkedett. Eszembe jutottak a bácsi szavai, hogyha felérek, akkor már rálátok Ibafára. Hát nem. Ez még nem az a csúcs volt. Ezen a ponton már 100% volt, hogy rövidítek.
Így is tettem, Almamellékig szinte lefelé gurultam, onnan pedig már aszfalt úton mentem tovább Szentlászlóig, ahol aztán egy forgalmas főúthoz értem.
Újraterveztem és eldöntöttem, hogy kihagyom a vonatot és visszabicajozom Merenyére. Így Szulimán-Basal-Patapoklosi útvonalon aszfalt és földes utak váltakozásában érkeztem meg a horgásztóhoz.
Napközben megérkezett hozzánk a férjem egyik horgásztársa és kiskutyája. Örültünk érkezésüknek, pláne, hogy pálinkát is hoztak. Na, meg az új szomszédaink is átjöttek este ismerkedni, ők whiskyt és bort is hoztak. És mindezek után éjjel is jelzett a kapásjelző…
Csütörtökön egész napos pihenés volt tervben. Ebédre menüt rendeltünk, vacsorára pedig átcsónakáztak hozzánk a szembeszomszédok egy üveg vodkával. Ilyenkor mennek a sztorizások, a horgásztörténetek, -élmények. Esett szó helyekről, méretekről, tudásról, szerencséről és persze peches történetekről is. Öröm, volt hallgatni és megfigyelni a társaságot, hogy mennyire szeretik és élvezik a sportnak ezt a formáját.
Vacsorát nem volt sem idő, sem kedv főzni. Nem volt mit tenni, nyersen rágcsáltuk el a virslit lefekvés előtt. Lefekvésünk után pedig a halak ettek…
Péntekre a tó megkerülése volt tervben. De csak nyugodtan. Délelőtt felkészültünk a déli menüre, közben szórakoztattam a kiskutyát, vagy ő engem. Aztán meg a partról nézve izgulhattam érte, mikor a csónakból a vízbe ugrott, csak úszni felejtett el. De aztán a végén megúszta, kimentették és a szokásosnál kicsit tovább szundított hatalmas plüss macija ölelésében. Huhh, nagyon stresszes a horgászok élete.
A menüvel együtt horgásztársunk jóvoltából egy kis üveg pálinkát is kaptunk, aminek aztán nagy hasznát is vettük. Délután ugyanis megérkezett a várva várt fogás: a húszplusszos, egészen pontosan 23,76 kg. Majdnem 4 kg-mal sikerült túlszárnyalni az eddigi rekordot. Naná, hogy erre a nagy izgalomra és örömre koccintani kellett.
Így már azon sem nagyon szomorkodtunk, hogy holnap reggel haza kell utaznunk és visszatérnünk a hétköznapokba. Nekem még hátra volt a tókerülés. örültem, hogy még mehetek egy kicsit bicajozni, ismeretlen dolgokat felfedezni. Bár ez a tókör, csak kb. 9 km volt, méltó befejezése volt a heti túrázásaimnak. Enélkül az itt eltöltött hetet olyannak éreztem volna, mint a mondat írásjel nélkül, befejezetlennek.
Este átjöttek a szomszédok egy goodbye drinkre és összegeztük az elmúlt hetet: sikerült szép halakat fogni, megdönteni a rekordot. Új emberekkel ismerkedtünk meg, beszélgettünk, napfelkeltét és -lementét bámultunk, csillagokat fürkésztünk. Végül is a pálinkánk is kitartott. Végigjártam a tervezett túrákat. Rácsodálkoztam az utamba eső kis falvak számomra eddig teljesen ismeretlen csodáira, élveztem a napsütést és még most is az orromban van például a gémes kútnál frissen lekaszált fű illata. Ezekkel a gondolatokkal a fejünkben és a szívünkben, kicsit szomorúan, de bizakodva, hogy valamikor még visszatérhetünk ide, kezdtük meg a nyaralás előtti készülődés inverzét, vagy reciprokát, vagy visszafelé tükrözését, ki minek érzi. 🙂
Knutzatuazah, knutlokapik és tervezés helyett pedig emlékezünk…
Több fotó:
